Adalékok a Mezőladányi Református Egyházközség XX.századi történetéhez

Valójában minden egyházközség története egyben a település történetének fő vezérfonala is. Ezt láthattuk az előző oldalakon Ladány és Őrmező esetében is, hiszen különösen a reformáció óta a XVII. századtól a XIX. századig a ladányi református eklézsia dokumentumaiból a település története jó közelítéssel rekonstruálható. Nehezebb a helyzetünk a XX. század mezőladányi történetének feldolgozásánál. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy minél régebbi idők történetét igyekeztem az egyházi iratokból felvázolni, annál gazdagabbak voltak az adatok, míg a XX. század történetéhez, s főként az 1950 előtti időszak református egyházközségi történetéhez már nincs ilyen bőséges forrásunk.

Azt tudjuk, hogy az 1840-ben felszentelt új református templom - vagyis a mai templom is torony nélkül készült. A templom mellett egy fából készült haranglábon egy kisebb harang hívogatta istentiszteletre a református atyafiakat. Ennek a hangjával nem volt elégedett a gyülekezet, ezért 1904-ben Kisgejőcön Egry Ferenc harangöntő mesternél újraöntötték 110 és nagyobb, 100 kilogrammos lett az új harang, amely hűséggel hívogatta az élőket, és siratta az elhunytakat. Érdemes megemlíteni, hogy az 1911-13. évi névtárak szerint a református vallású mezőladányiak száma 314, a más vallásúaké már 720 volt.111

Említettük, hogy a mezőladányi gyülekezet az egyházközség szegényeinek segítésére 1915-ben szegény alapot létesített. Akkor és az azt követő években létrehozták az egyházfenntartói alapot, majd a reformáció 400. évfordulójára a gyülekezeti tagoktól gyűjtött 460 korona induló tőkével létrehozták a reformáció emlékalapot is. Az 1867-1907-ig Őrladányban szolgáló Lőrinczy István lelkész özvegye 232 koronás induló összeggel úgynevezett templom padozási alapot létesített. Ennek a célja feltehetően a templom mennyezetének elkészítése volt, mert a vékony furnér borítás és a felső padozat hiánya miatt télen a hideg a templomban elviselhetetlen volt. Sajnos ezek az alapok - mint említettük - a háború és a trianoni nemzetcsonkítás miatt megsemmisültek.

Érdemes itt megemlíteni, hogy az 1830-as években teljesen leégett őrladányi parókia helyett majd csak az 1870-es években építettek új - ma is álló, hangulatos kertű - lelkészi hivatalt és lelkészlakást. 1909-ben pedig az egyházközség azért adta haszonbérbe a 7 magyar holdnyi szántóját, hogy a háromévi bérleti díj előre történt megfizetése által a ma is álló egytantermes iskola építéséhez létesítsen alapot. A korábbi, kissé keletebbre, az elágazás és az egytantermes iskola közti területen állt. Ma lakóházak vannak a helyén.

Többször felmerült a századforduló után, hogy az 1850-es évek végén a vihar által ledöntött fatorony helyett téglából építsen a gyülekezet új tornyot. Az anyagi alapok hiánya miatt azonban mindig odázódott az építés. A református egyházmegyékben régen is általános szokás volt, s ma is az, hogy a templomot, tornyot építő gyülekezeteket egy ünnepnapi perselypénzzel, vagy egyösszegű adománnyal segítik a gyülekezetek. Ezen túl látván, hogy a mezőladányi görög és római katolikusok a közös templomuk építésére milyen szép összeget kollektáltak (gyűjtöttek), 1927-ben a reformátusok is kérelemmel fordultak a járási főszolgabíróhoz, hogy a gyűjtést engedélyezze. Kokas Mihály főszolgabíró 1928. október 30-án adta meg a Magyar Királyi Belügyminiszter 257.977/1928. számú rendelete alapján az alábbi engedélyt:

"Orosz Ferenc mezőladányi lakos részére járásom területén a gyűjtést folyó évi november 15-ig engedélyezem. A községi elöljáróságoknál való előzetes jelentkezési kötelezettségének azonban köteles eleget tenni."112 Tény, hogy az egyházközségi bevételi kimutatások szerint a református családok mellett római katolikusok, görög katolikusok, sőt zsidó családok (Dávid, Müller) is adakoztak a toronyépítésre. A járási főszolgabírói engedélyt azonban nem értelmezték mereven, hiszen nemcsak a járás településein, hanem Csarodán, Gergelyiben, Tarpán, Vámosatyán, Benken, Újkenézen kívül még Debrecenben, Mezőberényben - Nagy László lelkipásztor ismeretsége által - Nyíregyházán is gyűjtöttek a pénztári napló szerint. Sajnos nem sikerült arra adatokat találni, hogy miért nem épült meg a háború előtt a református templom tornya, s az összegyűjtött pénzt mire használta fel a gyülekezet.

A II. világháború után kezdetben a református iskoláztatás volt szinte minden presbitériumi ülés témája. No és az, hogy a szél 1948. tavaszán megkezdte a templom tetőzetét és soron kívül kellett a helyreállítás iránt intézkedni. A második iskolai tanítói állásra kiírt pályázatról már az iskolatörténet feldolgozásánál idéztük a korabeli dokumentumokat. Tegyük most hozzá, hogy 1948. június 3-án Porzsolt Ferenc dombrádi lelkész, egyházmegyei bíró látogatta meg a mezőladányi gyülekezetet, s az akkori presbitériumi ülés jegyzőkönyvében rögzítették, hogy "az iskolák államosítására vonatkozólag a Zsinat határozata lesz irányadó. Felhívja a presbitérium figyelmét, hogy az egyházi nevelés szempontjából továbbra is tartani kell a házi istentiszteleteket, vasárnapi iskolai gyermek alkalmakat és a vallásos esteket."113

Az említett zsinati körlevelet 1948. június 11-én olvasták fel a presbitériumok előtt. 1949. június 14-én ismét Porzsolt Ferenc látogatta meg a mezőladányi gyülekezetet, s "az egyházközséget rendben találta és a vallásoktatással meg volt elégedve"114 az iskola államosítása után is.

Azért a dolgok nem lehettek minden szempontból, főként a Biblia "minden dolgotok rendben menjen végbe" tanítása szerint megfelelőek. S ezt a presbitérium is szóvá tette. Járay Sándor kántor ugyanis a tiszteletdíjat úgy vette fel, hogy a szolgálattal adósa maradt a gyülekezetnek. Ezt a jegyzőkönyv így hagyta az utókorra: "Járay Sándor az iskola államosítása óta nem tett tökéletesen eleget kántori kötelességeinek, az ifjúságot a konferenciára nem készítette fel, az istentiszteleteket karácsony óta nem látogatja, ezért a kántornak járó összeget a presbitérium a jövőben a templomi alapra használja fel." 115

Az 1950-1954 közötti időszakban a mezőladányi református egyházközség állandó zaklatásnak, a tanácsi felszólítások, no és a presbitereknek az egyházközség előtt a gyülekezet vagyonának gyarapítására vagy annak megőrzésére tett esküjéhez ("megőrzőm és megőriztetem") ragaszkodás miatt folyamatos feszültségnek volt kitéve. Az egyház földjeit ugyanis hol a frissen alakított helyi TSZCS-nek, hol a tornyospálci TSZCS-nek igényelték. Még a lelkészi javadalom - föld átadására is felszólították az egyházközséget116, s hiába ragaszkodott hozzá a presbitérium, a 869/1951. számú konventi határozat alapján nemhogy támogatást kapott volna a református egyház vezetésétől, inkább arra utasította a presbitériumokat, hogy az egyházi birtokokat megvételre ajánlják fel.

A gyülekezeti misszió ekkor már háttérbe szorult, s az állandóan átalakuló presbitérium energiáját a világi hatalommal szembeni védekezés kötötte le. Végső soron az a fura helyzet állt elő, hogy amíg a nagypolitikában a hatalom megszerzése érdekében a MKP a katolikus egyházat és karizmatikus vezetőjét, Mindszenthy József bíborost igyekezett ellehetetleníteni, addig Mezőladányban a tehetősebb református gazdák miatt a református egyházközséget támadták a pártoskodók és a hitüket, meg a köpönyeget könnyebben váltogatók. A Király családok korábbi presbitériumokban tapasztalt túlsúlya ugyanakkor jelentősen csökkent, s 1950. szeptemberében a következőkből állt a presbitérium: Király Béla gondnok, Meggyesi András, Bereczki András, Bakó Ferenc, Uzonyi József, Szűcs József, Király László, Makiári József presbiterek.

1954-ben Nagy Lászlót - aki 40 éven át szolgálta a mezőladányi gyülekezetet - nyugdíjazták, s a helyére Szondy István került. A gyülekezet anyagi helyzete azonban igen rossz volt. A református gazdákra a beszolgáltatásokkal és az adókkal rátelepült a hatalom, ami végső soron az egyházközséget is ellehetetlenítette, az embereket pedig megfélemlítette. 1954. augusztusában a presbitérium ülésén az új "lelkész felhívta a presbiterek figyelmét, hogy a községben a cséplés még a múlt héten befejeződött, a beszolgáltatásnak is mindenki eleget tett, kéri, hogy az egyházfenntartói járulékként terménnyel járuljanak hozzá az egyházközség fenntartásához is."117 Ez a "figyelmesség" bizonyára nem aratott osztatlan sikert a presbiterek között. Bonyolította a helyzetet, hogy az új és a régi lelkész között a parókia átadásának elhúzódása miatt kiéleződött a feszültség, s a régi lelkész csak igen nehezen engedte át a parókiát.

1956. január 1-én a szószékről elhangzott szokásos értékelés szerint 461 reformátust tartottak nyilván Mezőladányban, s mindössze 609 fő vett részt egész évben az úrvacsorai közösségen. Ez önmagában is mutatja a hit lazulását, a rendszeresen templomba járók apadását.

1956. decemberében a Magyar Református Egyház Országos Intézőbizottságának levelét ismertették a gyülekezettel az advent első vasárnapi istentisztelet keretében. Az istentisztelet után tartott presbitériumi ülésen a következőket rögzítették: "Mély hálával borul le a presbitérium Isten előtt, hogy kegyelemmel fordult ismét a református egyházhoz, s a Szentlélek irányításával akarja kivezetni egyházunkat abból a mélységből, ahová nem az Igének, hanem a Rákosi kormányzatnak szolgáló felsőbbségeink juttatták."118 1957. első hónapjaiban a feloszlott TSZCS-k miatt parlagon heverő, egykori egyházi földek gazdanélkülisége foglalkoztatta a presbitériumot, amelyre a mezőladányi termelőszövetkezetek történeténél már utaltam.

Aztán az 1950-es évek végén, az 1960-as évek legelején az Adler Izidor féle telek - egykori egyházközségi birtok a keresztút, Tisza felőli, újkenézi oldalán - templom építési célra történő megvásárlása köti le a gyülekezet figyelmét. Sokan nem támogatták a lelkésznek ezt a törekvését, mert a templom "az árvíz miatt egyébként is ott van jó helyen, ahová a középkorban az elődök bölcs előrelátással építették: a temetődomb tetején. Tény, hogy oda az idős emberek nehezen tudnak feljárni, de akik tudnának, azok is ritkán mennek a templomba." Végül is valószínű, hogy a tanács bolygatta meg ezzel a gyülekezet nyugalmát, hiszen ők ajánlották fel az Adler féle telket megvételre, mert a kultúrház építéséhez kellett volna a telek ára és a lebontandó templom építőanyaga, mint az több környékbeli településen előfordult. A lelkésszel ellentétben a presbitérium az erőszakos TSZ-esítés közben is inkább egy gyülekezeti ház létesítését tartotta volna szükségesnek a misszió erősítése érdekében, de egyikből sem lett semmi.

1958. augusztus 20-án az átvonuló hatalmas szélvihar ismét megbontotta a templom tetejét és mintegy harmadát leszakította. 119 Akkor határozta el a presbitérium, hogy a biztonságosabb bádogtetőt kialakítják. Ezt összekötötték a templom külső fel újításával, melynek során maga a lelkész Szondy István is sokat dolgozott, fogatot hajtott, s végezte a szükséges fuvarozásokat is. A templom teljes felújítása 1959. augusztusára készült el, amikor a következő volt a presbitérium összetétele: Bakó Ferenc gondnok, Bartha Bálint, Lipcsei László, Király Béla, Uzonyi Imre, Szűcs József, Uzonyi Lajos, Király László, Meggyesi András, Orosz Béla presbiterek.

Példaszerű, ahogy Szondy István lelkipásztor minden említésre méltó dolgot még a hirdetéseket, beszámolókat is - rögzítette az egyházközség irattárában ma is megtalálható füzetekben. Ezekből azt is megtudhatjuk, hogy a katolikusok közül ki keresztelkedett át reformátusnak, és fordítva, kik adtak reverzálist házasságkötésük alkalmával, s tértek át a katolikus gyülekezetbe, kik távoztak a különböző szektákba és így tovább. A TSZ alakítás keserveiről, a presbiterek meghurcolásáról azonban egy sort se rögzített. Ennek feltehetően az lehetett az oka, hogy az 1956-os forradalom után, mikor a református lelkészt vádolták a lazítással, az egyház iratait is átvizsgálták a nyíregyházi nyomozók.

Szondy István feljegyzéseiből világosan nyomon követhetők, hogy a keresztelés és halálozás korábbi pozitív arányai hogyan váltottak át negatív irányba, s a nemzetfogyás hogyan vált érzékelhető valósággá Mezőladányban is. Emiatt arra kényszerültek, hogy kétévente tartsanak összevont konfirmációt a hetedik - nyolcadik osztályosok számára. 1963-ban például nem volt, de az azt követő 4 évben évente tartottak konfirmációs fogadalmat. Közben több olyan év volt, amikor nem volt egyházi esküvő a gyülekezetben. S ebben jelentős szerepe volt annak, hogy a térségben található munkahelyeken Záhonytól - Kisvárdáig, és a helyi TSZ-ekig a KISZ és pártszervezetek nyomására a fiatalok a munkahelyük féltéséből vállalták a KISZ-esküvőket, és a keresztelők helyett a névadók megtartását.

Érdekes áttanulmányozni Szondy Istvánnak az egyházfenntartói járulékot fizetőkről vezetett listáját, amely az 1960-as évek fura világáról is információt ad. A fenntartói járulékot fizetők foglalkozásáról ilyen bejegyzéseket találhatunk: református üzemi munkás, református TSZ írnok, református VB elnök (Orosz Elek) református kéményseprő, református földműves, református TSZ traktoros, református nyugdíjas, református üzletvezető, református cukrászdavezető, református gátőr, református egyéni földműves, református TSZ tag, református vasutas, református tanítónő és így tovább. Tehát azok az emberek, akiknél a hivatalban nem vették jó néven a vallás gyakorlását, azért a fenntartói járulék fizetésével még egy ideig nem vágták el az egyházhoz kötő szálaikat. Így is 1968-ra 161 családra, s 380 egyháztagra csökkent a gyülekezet lélekszáma.

1967-től ismét a református templom tornyának építése foglalkoztatta a mezőladányi közvéleményt. Ezúttal azonban Szondy István lelkipásztor jobban előkészítette az építési munkákat. Ismét volt gyűjtés a gyülekezetben és az egyházmegyén belül, s a helyi katolikus gyülekezetek is segítettek. A toronyba a régi 100 kg-os harang mellé egy 181 kg-osat is öntettek Őrbottyánban, az akkor egyetlen hazai harangöntő mesternél, Galambos Lajosnál. Fényképek tanúskodnak róla, hogy a torony gombjának, a betlehemi csillagot jelképező csillagjának, és harangjának a felhúzása milyen nagy ünnepnek számított a faluban. A tornyot és az új harangot szinte az egész mezőladányi lakosságot megmozgató gyülekezeti esemény keretében 1971-ben szentelték fel.

Az 1970-es években mégis tovább fogyott a templomba járók száma. A hittanos gyermekek részére szombatonként a régi református iskola (napközi otthon) épületében vagy a református parókián tartották a hitoktatást.

A református templom megújult belsejének részlete

Szondy István 1984-ben váratlanul elhunyt. Utóda az újkenézi és benki református lelkész Sipos Kálmán lett. Szondy István özvegye továbbra is a parókián maradt, istentiszteletre eljárt, de a gyülekezet lelki gondozásában már nem vett részt. Mivel az új lelkész továbbra is Újkenézen lakott, a két leányegyházközség (Benk és Mezőladány) miatt kevesebb idő jutott a gyülekezetre, ami a csökkenő gyülekezeti létszámban és a szekták hálójába kerülő reformátusok létszámának gyarapodásában is érezhető volt.

1991-től Sípos Kálmánt Dombrádra hívták meg lelkésznek és Kántor Tibor tornyospálci református lelkész pásztorolta tovább a mezőladányi gyülekezetet. Ő az idősebb korosztályhoz tartozott, kevésbé vonzotta a fiatalokat, azonban a gyülekezeti alkalmai léleképítok voltak, s tapasztalt prédikátorként végezte munkáját. Az ő prédikátorsága idején a hívek egy csoportja felismerte a templomi ósdi körülmények tarthatatlanságát. S a felismerést az Úr áldása is kísérte. Bakó Lászlóné és Király Miklósné pályázatot dolgozott ki a templom felújításának anyagi fedezetéhez. A pályázaton 1,4 millió forintot nyert a gyülekezet. Még a lelkész is meglepődött, s a kezdeti kétségeskedése után a gyülekezet erős hite, élni akarása, céltudatos törekvése őt is magával ragadta. Végül is a Tiszántúli Református Egyháztól, a helyi önkormányzattól és leginkább a hívek adományából összesen 3,5 millió forintot fordítottak a templom szépítésére. Bartha László ügyes kezű mezőladányi asztalos közreműködésével teljesen átalakult a református templom belseje. A régi magyar népművészet és a természetes faanyagokat előnyben részesítő modern irányzat értékes hagyományait ötvözve az 1990-es évek közepére otthonosabbá tette a templomot. Új padok készültek, megszépült a szószék, a karzat, s lambéria került a falakra, a mennyezetre, s megújult a templom belső festése is. Az Isten háza környékének szépítéséből felekezetre való tekintet nélkül vette ki részét a falu lakossága. A felújított templom ünnepélyes átadásán nemcsak a község lakói, de a környékből is több százan vettek részt, s a nagy tömeg miatt a helybeliek ezúttal csak kívülről hallgathatták az igehirdetést és a köszöntéseket.

Az igazsághoz tartozik azonban, hogy az 1989-es változásoktól sokan azt várták, hogy az emberek - Mezőladányban is - visszatérnek majd a templomhoz, visszatalálnak Istenhez, de egy kisebb kezdeti fellángolás óta nem ez tapasztalható. A pénz, a mammon imádatába, a szerzésvágyba beleszédült emberiség - és köztük a ladányiak, sőt a presbiterek egy része is - nehezen tudnak szabadulni óemberüktől. Pedig intő lehetne a mai kor emberének is ama bibliai tanítás: "mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall". 120

Az 1990-es évek közepétől azonban mintha az otthonosabb, lelkiekben gazdagabb, mezőladányi Isten házában gyakrabban láttam volna a nagyszüleikkel, szüleikkel együtt megjelenő gyermekeket, egész családokat is. Kántor Tibor ilyen körülményeket hagyott 1998-ban az utódjára Balogh Lajos eperjeskei lelkészre, aki főként a gyermekek közötti munkára helyezte a figyelmet. Rendszeresebbé váltak a hittan-, órák, s a hittanos gyermekek is kezdik rendszeresen látogatni a hétvégi és ünnepnapi istentiszteleteket. Az ifjú lelkész prédikációi léleképítőek, s az istentisztelet előtt és után mindenkihez van néhány jó szava. Továbbra is gondot jelent azonban, hogy nem helyben lakó a lelkész, s így a misszió sem lehet hatékonyabb.

Éppen a misszió érdekében fiatalították meg a közelmúltban a presbitériumot, melynek a tagjai a következők: Labanics István gondnok, Bakó Ferenc, Bakó Lászlóné, Bakó Sándor, Bartha Attila, Bartha Elemér, Bartha Barnabás, Bartha Sándorné, Bodák Józsefné, Király Ferenc, Labanics Imre, Meggyesi László, Orosz Attiláné, Tóth Imréné, Uzonyi Zoltánné presbiterek. Tehát a katolikusokhoz hasonlóan a reformátusoknál is lassan a nők lesznek többségben.

Ennek azért lehetnek előnyei is, hiszen nemcsak a magyar nyelvünkre mondjuk, hogy anyanyelv, hanem a szeretetre, a munkabírásra, a hitre és az alázatra is gyakran odateszik jelzőként a szakemberek az anyák nevét. A mostani presbiter nőknek is jó példák lehetnek a Bibliából ismert nők: Mária, Márta, Magdaléna, Anna, Rebeka, Ruth, Naomi, Sára és mások, akik az Úr, a kisebb és nagyobb közösség, a család és a gyülekezet szolgálatából adhatnak példát a mai gyülekezeti őrállóknak, mezőla­dányi nőknek és férfiaknak egyaránt.

A mezőladányi új presbiterektől tudom, hogy már az 1990-es években a templom otthonosabbá tételével is távlati célt tűzött maga elé a gyülekezet, Ehhez kapcsolódva a mostani presbitérium a parókiát is szeretné rendbe tenni, s ennek érdekében a református iskola épületét a mezőladányi önkormányzat segítségével értékesíteni szeretnék. Ehhez Bakó Ferenc presbiter, egyben a község immár harmadik ciklusra megválasztott polgármestere is segítséget ígért. Az önkormányzat a 2000. millenniumi évben már nyugdíjas klubot és gondozási kört működtetett a régi református iskolában, ahol az egyik régi tanteremben a társadalombiztosítás orvosi bizottsága által jóval a normális nyugdíjazási korhatár előtt 50, 67 és 100%-os rokkantnak nyilvánított 18 leszázalékolt nyugdíjasnak a pécsi székhelyű UWITA Rehabilitációs Foglalkoztatási Kft. helyi részlegében adtak munkát. A Koleszár Miklósné irányításával működő rehabilitációs egységben kizárólag kézimunkával készítettek az asszonyok és férfiak németországi exportra kerülő posztószőnyegeket. Természetesen az egykori református iskolában bizonyára lehetőség lesz a felekezetek missziós tevékenységére is. A parókia tervezett rendbehozatalának is végső soron az a célja, hogy ismét helyben lakó református lelkész legyen Mezőladányban, aki az új presbitériummal a missziót, a hitet is erősítheti a településen. S akkor talán rendszeresen megtelik majd a templom, hiszen az Úr az Ő ígérete szerint "a megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki" (Máté 12; 20)