Kivándorlás és a vasútépítési tervek

Maradjunk azonban még egy kicsit a XX. század eleji szociális állapotoknál. Mint említettem, Móricz Zsigmond a század elején sajnálatos állapotokat talált mindkét országjárása idején, főként Szabolcsban. Az uradalmi cselédség és a falvak vizenyős részein nyitott utcákban fészket rakó napszámosok, elszegényedett kisparasztok a család megélhetése érdekében minden szezonális munkát elvállaltak. A földbirtokosok arra törekedtek, hogy a napszámosok és a zsellérsorból felemelkedni képtelen szegénység munkaidejét meghosszabbítsák. Az elszegényedés folyamatát főként az jellemezte, hogy a nagy nélkülözések és a család megélhetése miatt a szegényparasztság előbb az igavonó állatainak, majd a kevéske földjének eladására kényszerült. A szegény nép elvesztett földeit a tehetősebb gazdák olcsón felvásárolták. A nagygazdák a szorgalmuk, igavonó állataik és vagyonuk gyarapodása révén egyébként is jobban áthidalták az adózásból eredő terheket. S az elszegényedő rétegben a „forog a kerék" bibliai elve alapján az egykori ladányi nemesek és őrmezői jobbágyok leszármazottak is ott találhatjuk.

A református eklézsia is érzékelte a hatalmas szegénységet, s az 1910-es években „az egyházközség szegényeinek segítésére Szegény Alapot létesített." Az évi 10 koronás alapnövelés és a mellékletben is látható precíz szabályozás ellenére az elszegényedést nem lehetett megállítani, sőt az I. világháború csak fokozta azt. Sajnos a szegény alapba összegyűlt pénz a háborús infláció és az utána következő tragédiákkal terhes évek miatt elértéktelenedett.

A szegények közül a legolcsóbb és legkisemmizettebb rétegből éppen a birtokok elaprózódása, a hihetetlen elszegényedés nyomán a felemelkedés vágya indított sokakat már az 1900-as évek elején Őrladányból és Őrmezőből is az Újvilág, Amerika partjai felé, amennyiben a hajóútra való költségeket elő tudták teremteni. S hiába volt a ladányi körjegyzőség tiltó felhívása, az adatközlők szerint Uzonyi István, Uzonyi Károly, Barta András, Szuhay József, Pilcsák Mihály, Veréb Sándor, Rakoncza Imre, Kurucz Sándor, Molnár Mihály, Szilágyi Sándor, Király József és mások nekivágtak a hatalmas „Óperenciás" tengernek, az Atlanti Óceánnak, hogy Amerika (USA) és Kanada bányáiban, kohászati üzemeiben spórolják össze a házra, földre való centeket, dollárokat. Az volt ugyanis a tervük, mint minden kivándorlónak - a kalandvágyók kivételével -, hogy hazajönnek, birtokot vesznek és gazdálkodnak a saját földjükön. Az első világháború azonban közbeszólt, s az itthoni gőgös szilvafákat, alázatos almafákat, a ladányi, őrmezei, endesi homokon is hűséggel megkapaszkodó jegenyéket, akácokat feledni kényszerültek.73

Az itthon maradóknak, ha szerencsések voltak, az 1901-től a térségben beindult vasútépítés kínált kereseti lehetőségeket. 1904-ben átadták a forgalomnak a Nyíregyháza-Vásárosnamény vonalat. Kisvárda számára a megyeszékhely expanziója nyomasztóvá kezdett válni, s korábbi térségi vezető szerepét, üzleti, piaci érdekeit is veszélyben látta. Nem is alaptalanul. A Nagykároly-Mátészalka-Vásárosnamény-Csap vonalat 1905-ben adták át, ami a Gyüre, Aranyosapáti, Kisvarsány, Nagyvarsány, Újkenéz, Tornyospálca, Mándok, Tiszaszentmárton települések Kisvárdához fűződő szálait tovább gyengítette.

Kisvárda ellenakcióba kezdett és új vasútvonalak, csatlakozó vonalak építését szorgalmazta, mert „a vasutak hiánya kiöli Kisvárda és vidéke kereskedelmének és iparának létét. Már-már aléltan dermedünk és ha sietve nem jön a segély, akkor már el is maradhat, elpusztulunk mi mindnyájan, nem lesz itt segélyre senkinek sem szüksége. Elrémítő az a közöny, melyet a vasút létesítése terén észlelünk. Hat-hét évvel ezelőtt olyan hetivásáraink voltak, hogy megirigyelt érte egész Felső-Magyarország, sóvárogva kívánt magának sok város ilyen népes összegyülemlést az országos vásáron is. Most alig vesszük észre, hogy Kisvárdán hetivásár van, a behozott piaci termék korántsem elégíti ki a fogyasztó közönség szükségletét. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt a húsvéti hetivásárok alkalmával hemzsegett a nép városunk utcáin. Egy évti­zeddel ezelőtt a szezon hetivásárain a rőfös- és fűszerkereskedésekbe nem fért be a nép. Most az egész terménybehozatal néhány szekér gabona, burgonya, és kukorica, mert Nyíregyháza a vasútjaival elvonta a községeket... A Szamosszegtől le egész Nyíregyháza alá az egész vidék ezelőtt Kisvárda vidékét képezte, jelenlegi vidékünk azonban csak néhány falura szorítkozik. Dombrád környékét elterelte tőlünk a kis­vasút, amelyet Nyíregyháza a múlt években épített, s amely a város szívébe viszi a vásárolni szándékozó közönséget. A Tiszahátot elvitte tőlünk a Záhony-Nagykároly vasút, amely a közvetlen közelünkbe egészen Tornyospálcáig beékelődik. Ha sikerülne a hármasúti megállóhelytől a tornyospálcai vasútállomásig sínpárt létesíteni, akkor a Nagykároly-Csap vasút előnyeit mi fogjuk élvezni, amennyiben az egész Tiszahát egy részét a jelenlegi fővonallal, másrészt a Tornyospálcáig húzódó vasútvonal révén forgalmi tekintetben Kisvárdával lenne összekötve, s így elsősorban a tiszai járás, székhelye: Mándok visszakapcsoltatnék mi hozzánk, azután Varsánytól egész Záhonyig a vasút mentén húzódó községek és tanyák mifelénk gravitálnának..."74

Szép elképzelés lett volna ez Mezőladány számára is. A trianoni igazságtalan nemzetcsonkítás azonban a Galícia felé nyitás helyett ismét Kisvárda vonzásába terelte - igaz vasúti csatlakozás nélkül - Mezőladányt és térségét, s megpecsételte a tiszai járás sorsát is.

Mivel a vasút nem épült meg Tornyospálca és Kisvárda között, a mezőladányi gyümölcs és terményfelesleg, a sok jószág Kisvárda piacain cserélt gazdát. A tiszai régi tutajozással a mezőladányi gyümölcs egyre ritkábban jutott el Szolnok vásáraira, ahol a trianoni diktátum előtt rendszeresen megjelentek az őrmezői, ladányi és endesi gazdák almát, dinnyét, aszalványt, diót, körtét szállító tutajai.

„A tutajnak való fát a környék legnagyobb, a Gyárpás erdő mellett működő Reismann-féle fatelepén vették a ladányi és őrmezei gazdák, ahol a léctől a fazsindelyig, deszkáig, gerendáig mindent árusítottak. Lábbókban úsztatták az oláhok és a ruszinok a sok jó fenyőfát a máramarosi bércek felől a Tiszán, s a zsidó fakereskedő megvette tőlük. Meccendósok, vagyis fazsindely készítők dolgozták fel a faanyagot és szekérrel vitték a várdi, szalkai, naményi, mándoki vásárokra, piacokra. Még a tehetősebb Lakatos Gábor háza is fazsindelyes volt Ladányban. A tutajt még a fakuló nemesi rangjukat vesztett gazdák is készítették. Hombárt építettek a tutajra, zsindellyel lefedték és abba tették a sok gyümölcsöt, krumplit, terményt, s úgy mondták szájra vitték, vagyis a biztos kuncsaft szóbeli megrendelése alapján vitték az árut Szolnokra és másfelé. - Adják kendtek olcsóbban az almát, mert itt van mindjárt Örzsébet" - mondták a ladányi almát szívesen vásárló erdőbényei kereskedők, akik a tutaj faanyagával együtt megvették az árut." 75 Mások azonban a közelebbi és biztosabbnak látszó várdi vásárokat részesítették előnyben. Ez a lehetőség azonban végleg elveszni látszott, s a gazdák főként az esős őszökön lehetetlenül rossz utakon, a Jéke és Kisvárda közti istrángszaggató és szekérmarasztaló kotyori sáron át juthattak el a piacokra, vásárokra, s gyakran kellett a lovakat, a hosszúszarvú ökröket az isztikével biztatni az út folytatására.

Az akkori ladányi és környékbeli gyümölcsfajták: a híres kenézsi piros, rozmaring, ponyik, batul, sóvári, borízű, a téli kormos, a sárga édes, a jánycsecsű almák, számos szilvafajta a csíkos- és kaszadinnyék, magas cukortartalmú sárgadinnyék, a mézes körték végleg eltűntek a régióból, s helyüket a kevésbé ízletes, de a nagyüzemi gazdálkodásra és növényvédelemhez jobban alkalmas jonatán, golden, starking, idared és más fajták vették át.

Érdemes itt megemlíteni, hogy a Nyírség egyéb részeivel szemben ezt a vidéket nem a lapos felszín, nem a kisméretű homokformák és nem a vízszegénység jellemzi. Kisvárdától északra ezek a felszínek a legszebbek, ahol a különböző típusú szélbarázdákat hatalmas, hosszanti alakú garmadákat és maradék gerinceket lehet látni, és a dombok magassága a 130-140 métert is eléri. A földtörténeti pleisztocén korszakban ebben a térségben eredetileg lápokkal, mocsarakkal, a magasabb buckákon homokpuszta gyepekkel tarkított, nyílt tölgyerdők, nyírfában, fűzben gazdag erdőségek voltak.76 Ezeknek az erdőségeknek a kiirtásához éppen a szántóföldi és a gyümölcs termesztéshez szükséges területek megszerzése érdekében fogtak hozzá a jobbágyok és a zsellérek a XVII. században. A jobbágyság ugyanis az úrbéres telki földjeit nem tudta növelni, s így a földesúr engedélyével irtásföldeket, réteket szerzett magának az erdők kivágásával. A Tiszakönyök falvainak lakói éveken át tartó szívós munkával jutottak új termő területekhez és réthez. Az egykori erdővilág így fokozatosan visszaszorult. A nagyarányú irtás következtében az erdőterület állandóan csökkent. Részben az erdők pótlására, másrészt a futóhomok megkötésére az 1850-es évektől új erdőket, főként akácosokat telepítettek Mándok és Őrladány illetve Őrmező és Pálcza között, s később más települések irányában is. Az 1858-ban tartott második birodalmi katonai felmérés idején a térképeken már feltüntették például az Őrladány és Mogyorós közötti „Új Erdőt" is. Az 1874-ben tartott III. katonai felmérés is új telepítésű erdőkről és már gyümölcsösökről tett említést, melynek a területe a XX. század elején tovább növekedett. Mindezt úgy érték el, hogy a szántóterület nem csökkent, sőt a homokra telepített szőlővel a mezőgazdasági művelt terület nőtt, s az amúgy sem jelentős legelő, rét és a nádas területek tovább mérséklődtek. Egyidejűleg 1890-től az I. világháborúig a gyümölcsös területek - a már említett Tóth Endre adatai szerint — Kenézben 6, Tiszabezdéden 8, Jékén 8, Eperjeskén 19, Mezőladányban 28, Tiszamogyoróson 44, Tuzséron 73 katasztrális holddal növekedtek. Éppen ez az időszak az, amikor a kiegyezés és 1909 között a Mándok központú tiszai járás lakosságának létszáma megkétszereződött.